Krétakör, rendezte Schilling Árpád
(tegnap éppen a Teleki Blanka gimnáziumban…)

 A minap egy házibulin, activity közben valaki a ‘herceget’ igen egyszerűen – és nagy derültséget kiváltva - mutogatta el:  a korona hamar megvolt, majd mutatóujjával egy fütyit mutatott és  a közönség máris kiabálta a jó megoldást (is, sok egyéb mellett).

Ilyen játékos a Schilling-féle dramaturgia is – majdnem azt írtam, ilyen egyszerű: de nem. Roppant erőfeszítéseket igénylő, precíz, mégis monumentális meló ez tőlük. Akárcsak a nézőtől. Nemcsak a helyszínt adó gimi színpadtermének levegőtlenége miatt izzad meg a néző. Akiben az elején még benne bújkálhat a félsz, hogy bizony őt is bevonják a játékba (vannak csodás pofák a nézők közt, akik olyan gesztusokra képesek, hogy még a színészek is megállnak egy percre és játszanak velük). Olykor kap a néző egy kis felolvasnivalót, vagy (miután gondos, elsuttogott instrukcióban részesül,) röviden közbe kell szólnia. 

A Hamlet amúgy is a kedvenc darabjaim egyike. Önmagában is provokatív, és Schillingék ezt a vonalat vitték tovább. A rendező ott áll a közelünkben, és feszülten figyel, néha mozog a szája, együtt  mondja a színészeivel, vagy ugyanúgy dermedten áll azok frenetikus játékától lenyűgüzve.
A jelenetek közt olyannyira nincs határ, hogy ha ez filmfelvétel lett volna, a csapó szerepében még egy gyorsabb mozgású kolibri is felmondana… A tömeg között, alig pár négyzetméteren mozognak a színészek, a 4 szék közt állandó a mozgásuk, az összes kellék egy fekete mappa… Van, hogy a szerepeket úgy cserélik, hogy erre semmi utalás sincs, egyszer csak az lett Ophélia (igen, a már-már lobógó szakállú Gyabronka is eljátsza őt), aki korábban Hamlet volt, és viszont, és csak állnak, és mondják tovább… (ez most így ijesztően hangozhat, és némi öncélúsűg szaga is volt, mégis hatásos). És pörögnek, csupán figyelni nagy munka , nemhogy kézben tartani az eseményeket…

A vége felé, a párbajnál be kell csuknunk a szemünket, csak halljuk a színészek által megjátszott kardcsattogást, a lihegést, majd muszáj magunktól kinyitni, amikor már puskák, dobócsillagok és más, oda nem illő fegyverek dörögnek, csattognak, suhognak, a színészek pedig tömegmészárlásba kezdenek – miköztünk. Persze van olyan, aki még mindig engedelmesen csukott szemmel hallgatja a röhögésbe átfordult jelenetet, de az olyanhoz odamegy pl. Nagy Zsolt, megkocogtatja a vállát, majd közelről egy nagy pisztollyal (felhúzza: élethűen csattan a závárzat) közvetlen közelről ‘agyonlövi’. (Aki most megijedne: csak imitálja. És mindenki röhög, a ‘halott’ néni is.) Csodás képességű színészek ezek, különösen (ha egyáltalán lehet köztük így latolgatni) Nagy Zsolt, aki a legnagyobb átváltozásokon megy át, mert bár mindhárman eljátszák  a darab minden szerepét, ő még Eminembe is átmegy olykor. Akinek a neve nem is olyan furcsa itt, ha felsoroljuk mellé a többi zenei és irodalmi betét elkövetőjét: Blake, Büchner, Ginsberg, Goethe, József Attila, Pilinszky és a Bírák könyve…

Hogy idézzek pár kritikákat is:
„Színházi mágiát teremtenek, … Újfajta szövegértelmezést nem kínálnak, de művészi kifejezésformájukkal mégis lenyűgöző módon megújítják a Hamletet.
…
A három színész katalizátorként működik, felhívásként a nézők számára, hogy maguk alakítsák ki saját képüket erről az ifjú hercegről, amint a nehéz döntéssel küszködik, vajon megbosszulja-e vagy sem apja halálát. Az előadás csúcspontja az a pillanat, amikor a nézők, engedve a felhívásnak, a végső kardpárbajt csukott szemmel élik át, kizárólag a kardok suhogó hangjaira hagyatkozva. Ilyen gazdaságos blöffel megteremteni a színház varázsát, az egészen egyszerűen lenyűgöző.”

Magyarul nehéz dícsérni: pl. a ’lenyűgőző’ egészen mást jelent, ha a szó csonthéját feltörjük. Keresem a szavakat… de mi más a katarzis, ha nem ez: a darab rejtélye sem más, mint titokzatossága, sokértelműsége. Megborzongat. Nehéz hát megmondani a frankót, a tutit, de ugye nem is kell?

Meg aztán nem feledem a köztünk ülő Palya Bea tekintetét sem: úgy nézni színészt, ahogy ő tette, mohó, falánk kíváncsisággal, soha egy pillanatra sem lanyhuló, feszült figyelemmel – kedvenc énekesnőm (azaz csak egyik, de pszt!) nem csak pazar előadóművész, de sokakat megtaníthatna arra is, milyen erőfeszítést kell tennie az egyszeri nézőnek is. Akiket így nevezhetünk ez esetben: a látók.

Ps.
A darab végén, amikor a színészek kalapoznak, kis fekete füzetet is lehet kapni (aki kétezertől felfelé „adakozik”, annak jár egy), hamlet.ws címmel. Ebben diákok, tanárok véleményei olvashatók az előadásokról. A darab ugyanis kísérleti jelleggel született: bár helyenként erősen obszcén és provokatív, iskoláknak készült, ahol előadás után a kamaszoknak lehetőségük volt elbeszélgetni a színészekkel. Itt kérték fel a hallgatóságot véleményük megírására és ezekből válogattak a füzetbe (egy pl. itt). Amelyek egészen egyenetlen színvonalúak, a harmatgyenge kisdiák-sablonoktól az elemző tanári kisesszékig. Nos, valószínűleg nem ez lendíti majd tovább a darabot a szélesebb körű ismertség koordinátarendszerében.

Kritikák:
krétakör honlap
kultúra.hu
hunbook.hu
Krétakör netes fórum

Ismeretők:
súgó.hu
port.hu
theater.hu
A társulat Párizsban